[9-1]
hello.a tőrténet a barátomal tőrtént.ugy volt hogy,egy pénteki napon elmentek kaposvára vásárolni az ut kőzben egy kutyát találtak gazda nélkűl.igy elviték kaposvára is és haza is és elnevezték tapancsnak.legalábis ő ezt monta.
vége
|
Én ezt a kiskutyát tavaly találtam,szegény kóbor volt!Nagyon vékony,éhes volt.Mostmár nálam és szüleimnél gazdira talált,azóta is nagyon szeret minket és mi isszeretjük őt!:DSajnos akkor nem tudtuk,hogy hívták így Morzsi nevet adtunk!Ha valaki még többet szeretne megtudni a kutyusomról nyugottan írjon az e-mailomra:balogh.cynthia@gmail.com |
Őket egy kertbe bedobva találták,
szerencsére napok alatt gazdára leltek.
Köszönjük azoknak, akik segítettek nekik. |
Kedves Csibe és Babuci!énis hoztam egy történetet...
mi egy tacskót fogadtunk örökbe az utcáról...
egyiknap sétáltam Töfivel (kutyusommal) és meglátunk 1 fekete szinű tacskót aki biceg elöttünk...nagyon megsajnáltam...gondolkodás nélkül utána mentünk...kicsit félt,de érezte hogy nem akarjuk bántani.nemtudtam mitcsináljak...nemtudtam ott hagyni szegényt..nem volt gazdája..hideg volt...és a lábai fájt.ráraktam a kutyám pórázát úgy vittem haza...és kezembe meg vittem a kutyámat...nemtudtam hogy mit mondjak anyukámnak otthon...mert régen is szinte az összes kóbor kutyus haza akartam vinni...de szerencsére ezt a kutyust megtudtuk menteni...mamám épp költözött kertes házba és pont szeretett volna kutyust...és így került hozzá!de persze nem ment minden ien simán...mert elvittem orvoshoz és varrat volt a kutya lábán...szóval megtámadta 1 kutya és gondolom még akkor a gazdája elvitte dokihoz és utána veszhetett el..de mondta az orvos h tartsuk meg mert a varratot már benőtte a szőr,szall már régóta kóborol..és ha eddig nem találta meg senki akkor...jobb helye lesz nálunk...és ez így is van!ma már egy szép,egézséges,és nagyon okos kutya!
majd hozok róla fényképet!Mazsolának hívják
amikor még kicsi voltam volt egy ugyanien tacskonk akit igy hivtak..és imádtam...de sajnos daganatban meghalt :( de a sorstól kaptam egy új Mazsolát!:) akire nagyon kell vigyázni!mindennap megyünk a kutyummal hozzá... :)
hát ennyi volt a történetem...
Puszi,Csibe és Babuci
Szonja |
A múlt héten egy egy éves kiskutyán próbáltunk segíteni, mert azt a hírt kaptuk, hogy a gazdái el akarják altatni.
Pöttöm a Havanese klubbon keresztül mozgósított állatbarátokat, akik hajlandók voltak segíteni.
Ma már a kiskutya megérkezett az új családjához. Végül is egy olyan családba került, ahol van egy tíz éves kislány. És nincs másik kutya. Kapott szőrmével kibélelt ágyacskát, egy akkora plüssmacit, mint amekkora ő.
Nincs vele probléma, nem sír, nem szomorú, szobatiszta. Szeret tévézni, ágyban aludni, és szereti a vajaskenyeret olajbogyóval.
A lány, aki elhozta a régi gazdától és elvitte az új gazdához, nagyon szomorú, mert nagyon a szívéhez nőtt közben a kiskutya. De nagyon kedves volt, azzal zárta a beszámolót, hogy "megmentettünk egy lelket".
|
Fantasztikus dolog történt velem tegnap.
Átutazóban megálltunk a munkatársammal egy benzinkúton. Észrevettem, hogy ott egy kiskutya, néztem is milyen cuki. Aztán láttam, hogy egy autó majdnem elüti és erre beszaladt egy álló kamion alá. Akkor leesett, hogy nincs a közelben a gazdija. Odamentem hozzá, először megijedt, de utána odaszaladt. Megsimogattam, aztán csóválni kezdte a farkát. Piros nyakörve volt rajta ezüst csontokkal és piros bolhaírtó. Kislány volt. Megkérdeztem pár embert, nem ismerik-e kié, de mindenki csak mosolygott, majd továbbhajtott. A benzinkútnál megadtam a nevem és a telefonszámom.
Kiderült, hogy már látták egy ideje, hogy ott kolbászol (ÉS SENKI NEM TETT SEMMIT!!!!!). Ez a kút egy város határában van, mellettte bevásárló központ, majd házak, utcák.
Beraktam a kutyust a kocsiba. Elindultunk. Szóltam a munkatársamnak, hogy én márpedig ezt a kutyust nem hagyom ott. Elindultunk befelé a városba. Meg-megálltunk, nehéz volt vezetni, mert a kiskutya az ölembe mászott, ezért kb. 20-al mentem, kerülgettek ott a többi autósok:)
Befordultunk egy utcába. Becsöngettem egy házba, egy kedves bácsi mondta, nem ismeri a kutyát. Újra be a kocsiba, tovább. Kb 6-7 házba csöngettünk be, míg végre egy néni mondta, gyanús neki ez a kutya, mintha a szomszéd utcában lakna. DE: figyelmeztetett, sokat van kinn a kutya az utcán, úgyhogy vissza se vigyem.
Nem tudtam mi legyen, mégiscsak van gazdája a kutyának és már közel jártam hozzá. A néni olyanokat mondott, hogy nincs is oltva, nem etetik,s tb:((()
Elindultam az utcába, becsengettem a házba. Kiderült, hogy a kiskutya szomszédjához csengettem be, aki át is kísért. Kijött egy ember, mondta, na a Dixi, megint elcsavargott! A kerítés össze volt sok helyen eszkábálva, hogy Dixi (most már így hívom) ne szökjön ki, de mindig megpróbál. Ott volt egy nagyobb kutya is, amikor meglátta Dixit, elkezdett sírni, nyüszíteni. (Dixike is nyüszögött már a kocsiban, mikor befordultunk az utcába.)
Szóval sikerült megtalálni a kiskutya gazdáját. Megkérdeztem, hogy kerül a kutya az utcára, és mondtam hogy a kúttól hozom, a főút mellől, kocsi alól, majdnem elütötték. Mondta az úr, hogy ki szokott utána szökni a kutya, amikor elmegy otthonról.
Egy valami nem teszett. Kijött egy lány, aki sérelmezte, hogy miért nem adom oda rögtön a kutyát, én meg mondtam, hogy ugyan, ha már összeszedtem, a munkaidőmben, időt, pénzt nem kímélve járom a városka utcáit, csöngetgetek sok házba, hadd kérdezzem már meg miért is teszem ezt? És hogy kell-e?
Végül otthagytam Dixit, mert hát ugye az övék, és nagyon örültek egymásnak a másik kutyával. De azt sosem felejtem el, hogy nem fogadták kitörő örömmel a kutyust. Valószínűleg tényleg megszokott dolog lehet, hogy elkószál a kutya. Nagyon aggódok érte.
Amúgy biztos jó helye van, meg szeretik, de ő egy házőrző, nem szobakutya. Nem hiszem, hogy valaha annyi törődést, szeretetet, figyelmet kapott, mint a mi kutyáink. De nem tehettem mást, ha már hazavittem. Remélem jó helye van, és jól érzi magát ott Dixi, csak remélhetem, hogy boldog, hogy hazavittem.
Sosem felejtem el, milyen hálás szemmel nézett, és mennyire függött tőlem. Amint megsimogattam, tudtam, hogy most már én felelek érte, akármi is lesz, ez a kiskutya most már bízik bennem. Remélem nem csalódott.
Megköszönték, hogy visszavittem, ezerszer (szerintem nem megszokott dolog).
Szóval kedves Dixi (remélem már nem találkozunk ilyen körülmények között), boldog karácsonyt!
Piresz |
MÁZLI
Tetszik nagyon, hogy kiskutya írogathat az internetre. Ezért én is elmondok egy történetet. Az enyémet.
Valószínű a bichon család tagja vagyok, de ebben nem vagyok biztos. Amikor megszülettem, még nem tudtam, mi lesz a sorsom. Nyolc hetesen egy családhoz kerültem, ahol jó volt, mert becézgetek, simogattak, játszottak velem. Amikor felnőttem, egyre kevesebbet törődtek velem, mindenki ideges volt körülöttem, és bizony volt olyan, hogy lábbal változtatták meg a tartózkodási helyem. Aztán kizártak a házból, a terasz lépcső alatt húztam meg magam. Akkor már nem is nagyon beszéltek hozzám.
Egy nap a Gazda odahívott magához, én nagy farkcsóválással odamentem, mérhetetlenül örültem, hogy végre megint beszélget velem. De csak valami kemény, hosszú dolgot tett a nyakamra, és beültetett a kocsiba. Nem értettem, mi történik velem, és nagyon bántotta a nyakamat az a valami, ami rajta volt. Egy órás autóút után kivettek a kocsiból, körülnéztem, egy erdőben voltunk. A Gazda annak a valaminek a végét, ami a nyakamban volt, egy fa törzsére tekerte. Ezután a Gazda elment, anélkül, hogy szólt volna hozzám, vagy visszanézett volna rám.
Kezdetben nyugodtan ültem, gondoltam mindjárt visszajön értem. De lassan besötétedett, és Ő nem jött. Aztán újra világos lett, és újra sötét. Azután már nem is számoltam, hogy hányszor lett világos, és hányszor sötét. Én megpróbáltam elszabadulni, de az a valami a nyakamon erős volt, és éles, nem tudtam sem elszakítani, sem elrágni. Sőt, ha megmozdultam, csak jobban szorult a nyakamon. Éhes is voltam, de főleg szomjas. Mindenféle bogár mászott rám, csíptek is, a végén már iszonyatosan fájt. Lassan elgyengültem, már nem álltam fel, később már nem is nagyon pislogtam. Számot vetettem magammal, és vártam, hogy vége legyen az egésznek...
És egyszercsak elsötétedett a világ.
De mi ez? - riadtam fel. Valami nyálas szuszogott a nyakamba. Egy hatalmas kutya szagolgatott. Hamarosan odaért a gazdája is. Mint kiderült futottak az erdőben, és a kutya észrevette, hogy ottvagyok. A férfi leoldott a dróthurokról, ölbevett és a karjában hazavitt. Pontosabban az édesanyja házába vitt. A néni megnézte egyben vagyok-e. Negyvenkilenc kullancsot számolt meg, annyi volt bennem. Mindegyiket egyenként kivette, a sebeimet kezelte, megetetett, megitatott, óvatosan, nehogy hirtelen egyek sokat. Aztán kijött a dokibácsi és megvizsgált. Azt mondta, egészséges vagyok. Úgy gondolta, hogy négy-öt napja lehettem az erdőben.
Hamarosan megerősödtem. Egy percre sem maradtam el a néni sarkából, és ügyeltem arra, hogy ne kerüljek a kerítésen kívülre. Már volt két kutya a háznál, de szerencsére barátságosan fogadtak. Két kislány is él velünk, ők Mázlinak neveztek el. Mert hogy olyan mázlista vagyok. Tényleg az vagyok: életben maradtam és szerető családba kerültem. De néha még mindig azt álmodom, hogy kint vagyok az erdőben, dróthurokkal a nyakamon, negyvenkilenc kullanccsal a testemben...
Mázli |
PÖTTÖM TÖRTÉNETE
A szomszédos ketrecekből furcsa, nyüszítő hangokat hallok. Én magam remegek a félelemtől, nyüszíteni sem bírok, egészen a sarokba húzódom.
 Durva kezek csak pár perce dobtak ide be, ebbe az apró cellába, a rácsok mögött félelmetes nagy kutyák vicsorítanak rám. Nem tudom mi történik velem, szégyellem magam, de mozdulni sem bírok, magam alá piszkítok. Rettenesen fáj a gyomrom, a piszkos tálkában előttem száraz táp van, de nem tudok enni belőle, kihányok minden legyűrt falatot. Lassan leszáll az éj és én álomba sírom magam.
Másnap reggel ugatásra ébredek, még mindig fáj a gyomrom, nem kívánok se enni, se inni, egyre gyengébbnek érzem magam. Hamarosan megjelenik a kéz, aki ide dobott, és felemel. Egy asztalon kötök ki, és két csodálkozó szempár bámul rám. Nagyon meglep, hogy milyen kedvesek velem, átölelnek, simogatnak, egészen elszoktam már ettől. Piszkos vagyok pedig rettenetesen, még mindig a fenekem van a tegnapi baleset nyoma.
 Furcsa nyugodtság érzés vesz erőt rajtam, és azon gondolkodom, de jó lenne örökre ezzel a kedves nénivel és bácsival maradni. Úgy látszik mégis jó kiskutya lehettem, mert hamarosan nejlonszatyorba kerülök és a néni kabátja alá, ahol jó meleg van, mert a hideg még mindig átjár.
 A villamoson hallom már, így szólítgatnak: Pöttöm. Tetszik az új nevem, de bármennyire is szeretném megköszönni az új gazdijaimnak, hogy elhoztak erről a helyről, túl gyenge vagyok még a farokcsóváláshoz is. Amint új otthonunkba érünk, gyorsan megfürdetnek, igazuk van, tényleg rámfért már. Az állatorvos megvizsgál, kapok szurikat, azt mondja, csak meg vagyok ijedve, amúgy semmi bajom. Nem tudom elhinni, nagyon fáj a gyomrom, de ezt nem tudom megmondani az új gazdiknak. Este kapok finom tápot, jó illata van, de nem eszem belőle, nem érzem magam jól. Inni próbálok, de azt is kihányom. Éjszaka újra az autóban kötünk ki, rettegek az autótól, félek, hogy megint rossz helyre visznek, ők is eldobnak maguktól. Minden ízemben remegek. Kiderül, az állatkórházba megyünk, ahol megröntgeneznek, kapok sok szurit, és az orvos bácsi valami emésztőrendszer gyulladásról beszél anyának (ezentúl így hívom). Mire hazaérünk, ott maradok, ahová anya letesz, erőm sincs mozdulni. Egy pillanat alatt elalszom, fárasztó és izgalmas volt ez a nap, de túl gyenge és kimerült vagyok, hogy ezen gondolkozzam most.
 Másnap hajnalban felébredek, egy pillanatig nem tudom, hol is vagyok. Hirtelen mindenre emlékszem, a sintértelepre, anyára, apára, a villamosra, az állatkórházra, a sok simogatásra és aggódó tekintetekre, a szurikra. Puha alattam a pléd, egészen jól érzem magam. Elhatározom, hogy megkeresem apát és anyát. Gyorsan megtalálom őket, alszanak még. Anya keze lelóg az ágyról, én megnyalom. Anya felébred és csupa könny a szeme. Felébreszti apát, ő is sír. Én is boldog vagyok, érzem, hazataláltam végre!
A következő hetekben barátkozom apáékkal, közben injekció kúrára járunk, és diétás ételt kapok, de minden nappal jobban érzem magam.
 Mivel a szőrömet elhanyagolták a régi gazdik, anya elvsiz a kozmetikushoz, aki teljesen lekopaszít. Attól fogva anya nagyon gyakran fésül, jól is esik, mert könnyebb a szőröm, jól érzem magam a bőrömben. Sok bácsi és néni vesz körül, mindenki nagyon szeret és örül nekem. Hamarosan összetalálkozunk Rumyval, akiről akkor még nem sejtem, hogy a legjobb fiúbarátom lesz! Róla majd egy külön történetben mesélek nektek. A nagyiék vidéken laknak, sokat kell autózni, mire odaérünk, és én nagyon félek az autóban, mindig hányok, mert attól rettegek, hogy anya és apa odaad valakinek. Ám amikor megérkezünk, már nagyon boldog vagyok, mert a nagyi és a papi nagyon szeret engem, a hatalmas kertben nagyokat lehet szaladgálni, és Domino (ő a nagyi kutyusa) is nagyon kedves velem, pedig ő félelmetesen nagy hozzám képest. Hétközben sokat vagyok egyedül (legalábbis nekem soknak tűnik), hiányoznak anyáék, alig várom, hogy hazaérjenek, és menjünk sétálni. Mindig póráz nélkül sétálunk, mert ők megbíznak bennem, és én nem is élek vissza a bizalmukkal, mindig szófogadó kislány vagyok.
Hát így szól az én történetem, nehezen és szomorúan indult, de mára révbe ért, és én nagyon boldog vagyok!
Pöttöm |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
