"Reggel...már másztam volna is az ágyból kifele, nyitni az ajtót, lökni a kutyát kifelé, hátha még nem késő. Észbe kaptam aztán: nem kell ugrani. Nem kell kiengedni senkit. Nem kell kiengedni a kertbe, nem is kell ölben levinni.
... Nem kell ébredni ugatásra, harsány hajnali faluköszöntésre sem. Nem kell iramodni a Duna-part felé. Nem kell semmit csinálni. Lehet aludni legalább.
...Odalenn még kutyatál, kutyaszőr, kutyakoszt, kutyafekhely, ... kutyanyakörv, kutyaszag. Ismerjük az ilyet. Mikor egyszer csak ott maradnak valaki nélkül a dolgok.
... Bementem a városba. Számítgattam, mikorra kell visszaérnem. Nem kellett semmikorra, persze. Legalábbis a kutya miatt nem. ... Lehetett jönni-meni, mászkálni, maradni késő estig, hajnalig, reggelig. Még akár utazni is lehetett volna.
... Hajnalban kutyakopogásra riadtam. Mint tíz éve majd minden éjjel. És nappal is persze, hallottam, ahogy kopogott szorgosan, kopogott erre és arra, ki az előszobába és vissza, a vizestálnál elállt a kopogás egy kicsit, és aztán ment tovább, ahogy kolbászolt a kutya, nézte, hogy mi van, és közben kopogott, kopogott, kopogott.
... Még pár hét, és ezt sem fogom hallani többé." (Részlet Bächer Iván: Hatlábú c. könyvéből)
Szolgáljon ez az oldal a kedvencek emlékének megőrzésére is.
Ha elkülditek nekünk Levelesládánkba eltávozott kedvencetek képét, vagy írtok róla/hozzá néhány sort, azt mi feltesszük az Emlékképek közé. De Ti is közvetlenül írhattok az Emlékkönyvbe róluk.
Hogy ne kelljen félnünk attól, elfelejtjük az arcukat, nem halljuk a hangjukat többé...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
