Új bejegyzés Frissítés

2010.08.31. 22:42 Zsuzsi & Zoli

Nagyon szomorúak vagyunk... Zsuzsi legjobb barátja, akivel több mint 13 éve ismerték és szerették egymást, akivel rendszeresen sétáltunk, Bandus, a pumi a nyáron átkelt a szivárványhídon. Tudtuk, hogy nagyon beteg, de még utoljára, amikor együtt sétáltunk, olyan volt mint régen. Bandus lovag volt, aki mindig (ha kellett, ha nem :-) ) hősiesen védelmezte szíve hölgyét, Zsuzsit. Nagyon hiányzik nekünk...

2009.04.05. 20:03 Zsuzsi és Zoli

A héten kaptuk a hírt, hogy egy jó barátunk itt hagyott minket. Brooks Zsuzsi egyetlen vizslabarátja volt és még két hete is nagyon jót játszottak. Brooks igazi úr volt, figyelmes, de nagyon határozott. Voltak problémái, de reméltük, hogy még sokszor találkozhatunk, játszhatunk. Most már csak emlékünkben... Brooks 14 évet élt, de gazdija és barátai szívében örkre megmarad.

2008.05.04. 13:00

Egy kedves Barátunk, Johnny 2008. március 21-én örökre elaludt. Gazdái és barátja Bukfenc nagyon szomorúak, ezért nem tudtak külön írni az Emlékkönyvbe. Ezért idetesszük azokat a sorokat, amiket Bukfenc és Johnny oldalára írtak, és a Johhnyval töltött szép idők emlékére idetesszük Bukfenc és Johnny kalandját a taligával. Mi ezt a történetet őrizzük róla, és Johnny emléke mindig velünk marad. Gondoljatok Rá Ti is szeretettel.      Johnny gazdájának sorai: "Mindannyiunk szívében gyász uralkodik. Johnny, az egyik kedvencünk március 21-én, reggel, nem ébredt fel. Kullancs fertőzésben hunyt el. Kérnénk titeket, hogy vegyétek ezt figyelembe, s tartsátok egyik fő okként, hogy szünetelt az oldal, s nem vittünk ajándékot. Mi is csak most tudtuk össze szedni magunkat, hogy írjunk róla. Nagyon szerettük, minden nap sírunk érte. Aki elveszítette már a kutyáját, tudja milyen érzés. Drága jó Johnnynk, nyugodj örök békében, s nyargalj az örök vadász mezőkön, majd egyszer találkozunk, s újra láthatjuk egymást, de most hosszú út vár ránk, s rád. De tudnod kell, hogy szívünkben mindig élsz, sosem halsz meg! Fújhat szél, eshet eső, lehet zivatar, te a szívünkben a mi drága Johnnynk maradsz örökkön örökké. Nyugodj békében! A Gazdi és Bukfenc" És a képek Bukfenc és Johnny vs Taliga mérkőzésről: Mi ez? Hé! Engem is érdekel ez a valami! Támadás!!! Meg mertél mozdulni??? Most kapsz! A harc után a jól megérdemelt pihenés: kinek a fűben... kinek messzebről: Amikor a két ellenfél gratulál egymásnak...ez..izé..elmaradt..  Szóval ez volt a nagy viadal, szerencsére senkisem sérült meg. Reméljük, tetszett a történetünk! Bukfenc és Johnny

2007.11.11. 16:07

Dzsesszi története Dzsesszit 3 éve szólította el a Szivárvány-Híd. Amikor én megszülettem, ő már az első évét taposta. Imádta a gyerekeket és a Családját. Mikor kezdtem cseperedni, járni tanulni, ő vigyázott minden léptemre. Ha belekapaszkodtam a szőrébe, hagyta, csak mélán nézett és mintha elvigyorodott volna. Emlékszem, amikor együtt futkároztunk, emlékszem az együtt töltött ünnepekre, amikor húsvétkor együtt kerestük a piros tojást a kertben, és ha megtalálta,  csak vakkantott egyet és már szaladtam is... Mindenhova elkísért. Nem lehettem vele, amikor  felcseperedett, de bepótoltuk az együttlétet az én gyerekkorom alatt! Dzsesszi volt a legjobb barátom. Emlékszem, amikor együtt bújocskáztunk, mindig követett minket és ezért nem lehetett elbújni. Csak állandóan nevettünk, hogy nem lehet tőle játszani. Amikor szalonnát sütöttünk, és Dzsesszi leült mellém, csak nézte az égő tűzet. Emlékszem arra, amikor együtt pancsoltunk a kis medencében, amikor télen elestünk a hóban és Dzsesszi odafutott, fölénk állt és el kezdett nyalni. Emlékszem arra, amikor hazavárt az iskolából, odavakkantott, mintha csak kérdezné: Mi volt a suliban? Emlékszem arra, amikor a meleg nyarakon együtt ültünk az almafa alatt a hűsben, és zöldalmát rágcsáltunk. Sokkal jobb volt mint egy barát, mindig szeretett, hűséges volt hozzám.   Dzsesszi elfogadta az új kis jövevényt, Tappancsot. Tudta, hogy akkor is szeretni fogjuk, ha ő is itt van. Aztán úgy vigyázott a kis csetlő-botló kölyökre mintha az apja lett volna. Aztán megint eltelt pár év, és Dzsesszi lelassult. Megérkezett egy kis nyávogó cicus, aki csak fújt rá, de Dzsesszi mindig barátságos volt hozzá. Egy év telt el, és már összebújva aludtak. Azon a nyáron is. Én előző nap akartam csinálni róla egy fényképet, ahogy a cica a feküdt a hátán, Dzsesszi meg csak lihegve nézett az esti órákban. De Anya behívott, hogy este van, még lesz a fényképezésre alkalom. De nem lett. Másnap reggel, amikor kimentem hozzá, láttam, nagyon szaporán veszi a levegőt. Leültem mellé, de Dzsesszi egyre nehezebben lélegzett. Tudtam, hogy baj van. Már felállni sem tudott. A macskára is éppen csak ránézett. Közelebb mentem hozzá, az ölembe vettem, nagyon nehezen. Zokogva simogattam a bús fejét. A szemével néha-néha rámtekintett. A nézés olyan szomorú volt, aztán megszagolta a kezem és megnyalta. Én felhívtam Anyát, hogy baj van, Ő csak azt mondta: semmi baj, nyugodjunk meg, majd este kihívjuk az állatorvost. Dzsesszi köré gyűltünk. A testvéreim is, Tappancska és a szomszéd kutyus, Samu. Valamenniyen sírtunk, mert Dzsesszi volt a legőszintébb barátja mindenkinek. De mire hazaértek a mamáék már nem kellett hívni az állatorvost... Azután az egész napot zokogva töltöttem. Csak arra tudtam gondolni, hogy Dzsesszi 14 éve alatt mennyi mindent csináltunk együtt, és hogy nekem soha többé nem kell kutya. A mai napig, ha csak rágondolok, sírnom kell. Én nem értettem az életet azon a napon, 3 éve, hogy miért ilyen gonosz a világ. Lassan nyugodtam bele, hogy már soha nem ölelhetem meg, nem nyalja meg meleg és érdes nyelvecskéjével a karomat, és nem vakkant rám, ha hazaértem az iskolából. Persze mégis van egy új kutyám: Benji, aki nagyon hasonlít Dzsesszire lélekben. Sokszor gondoltam, hogy talán ő az?... Nem tudom. De mit nem adnék, hogy csak 5 percre újra ölelhessem, végig simíthassam a kezemet a pihe-puha dús szőrén! Milyen jól játszanának Benjivel!  Drága Dzsesszi! Örökre szeretni foglak, és örökké bennem élnek a veled töltött pillanatok.

2007.11.11. 16:04

Dezdi emlékére Igazából nem nagyon ismertem. Öt éves voltam, mikor apum elhozott nagyiméknak egy rottweiler szuka kölyköt, Dezdemónát. Akkor még kertes házban laktak és volt egy másik kutyájuk is, egy Old English Sheepdog-juk(óangol juhász, vagy bobtail) is. Egy év múlva a szüleim elváltak, apum kiköltözött Gyöngyösbe, mamámék átköltöztek egy kisebb lakásba, Samut elajándékozták, Dezdit pedig odaadták a másik nagyszüleimnek házőrző gyanánt. Igen!... Innen kezdődött meg igazán az élet. Belett zárva egy háromszor három méteres helyre, egy  papám által összetákolt kutyaólban. Így élt le körülbelül hat évet, míg egyszer csak... Mí egyszer csak rá nem jöttem mi történik itt már évek óta. Elkezdtem komolyan foglalkozni a kutyával. Szüleim, nagyszüleim mindig óvtak tőle, hogy akár a ketrece közelébe se menjek, ne simogassam meg, ne foglalkozzak vele, mert a kutya kiszámíthatatlan, nem tudni, hogy reagálna a közeledésemre. De én hajthatatlan voltam. Mindenképpen szerettem volna a közelébe jutni. Egyre többet jártam ki hozzá, és vittem neki az ízletes velős csontokat. Simogattam, dédelgettem. Mivel én nem mehettem be hozzá, mindig kidugta a kisbuksiját a rácsok között, és így tudtam simizni. Egyszer, mikor egész jó volt az idő, papám felügyelete alatt kiengedtem. Teljesen elvolt ragadtatva az örömtől, ugrált fel, s alá. Játszott. De az első útja nem hozzám vezetett. Papámhoz futott, hanyat dobta magát, és papám pedig csak simogatta és simogatta. Nem hozzám jött először, hisz papa volt az, akit egész életében ismert, ő járt be hozzá minden nap, ő etette, itatta, takarított utána. Ő volt az egyetlen, aki tényleg mindig foglalkozott vele. De egyik nap váratlan fordulatot vett az élete. Egyik napról a másikra, daganatos lett, de nem csak ő, hanem a macska (Pamacs) is. Mindkettejüknek daganat nőtt a hasában. Elvittenagypapám a kórházba őket. A műtétek sikeresnek bizonyultak. S itt kezdődtek a bajok. Félév elteltével Dezdi daganat kiújjult. De sajnos ezt már nagyon későn vettük észre... Egyik hétvégén, mikor kint voltunk nagyszüleimnél, megyek hozzá, hogy köszöntsem, s látom, hogy nem jön ki a helyéről. Bármivel is csalogattam, nem volt hajlandó kitenni onnan a lábát. Nem bírt felállni. Ebben a pillanatban átsuhant az agyamon, hogy megfog halni, de mintha misem történt volna, elhesegettem. Álltam a ketrec előtt, és figyeltem. A szemébe néztem, ő pedig az enyémbe, de nem mentem be hozzá. Szóltam papámnak, hogy Dezdi nem bír lábraállni, azt mondta, majd elviszi megvizsgáltatni. Ez vasárnap történt. Eljött a hétfő, majd a kedd. Az a borzalmas nap, amit sosem fogok elfeledni. Délután négy, öt órára járt, mikor ültem a gép előtt, és megcsörrent a telefon. Anyum vette fel a kagylót, a másik végén mamám beszélt. Anya átadta a telefont. Mama elmesélte, hogy tegnap (hétfőn) papa elvitte Dezdemónát a közeli állatkórházba. Az orvos nagyon szomorú hírt közölt vele. Azt mondta, a kutyának megromlott a hallása és a látása, járni is alig bír, válasszuk a kegyesebb megoldást, ne szenvedjen szegény kutya. Dezdemónát végleg elaltatták... ;( Én már mikor meghallottam, hogy "szomorú hír", már potyogtak a könnyeim. Letettem a telefont, és csak sírtam. Háromnegyed órán keresztül megállaás nélkül sírtam. Ez így ment még három napig. Akárhányszor az eszembe jutott... De nem is amiatt sírtam a legjobban, hanem, az, hogy én éreztem, hogy megfog halni, mégse mentem be hozzá elbúcsúzni, és nem  simogattam meg utoljára a fejét, pedig ő már erre nem volt képes. Ettől voltam a legszomorúbb... Később végülis belenyugodtam. Bár megfogadtam, hogy gyűlölni fogom, azt a kutyát, amelyik majd megpróbálja átvenni, ez nem így lett. Mikor elmentünk kiválasztani az új ebet, én választottam ki, melyiket hozzuk el, és még a nevét is. Majd a másodikat is.  És így Jackie és Mary örökre vigyázni fogják Dezdemóna emlékét.

2007.11.11. 16:01

Három hónapos voltam csupán, mikor elvesztettem Anyut és testvéreimet. Együtt indultunk sétálni, és míg én kíváncsiságomtól hajtva mindent megnéztem, megszagoltam, ismerkedtem a világgal, addig ők továbbálltak. Mire körülnéztem, már nem láttam őket sehol. Szívembe jeges rémület markolt, egyedül maradtam. Vadul jártam az utcákat, őket keresve, de mindhiába. Napok teltek el, de nem akadtam a nyomukra. Éhes voltam, fáradt és fáztam, a legrosszabb mégis a magány volt. Kóboroltam, csak kóboroltam. Mentem, míg a lábam vitt, ha elfáradtam, egy autó alá húzódtam, ha kipihentem magam, hát tovább álltam. De sajnos egyik utca olyan volt, mint a másik, nem találtam haza. Egyszercsak forgalmas útra bukkantam. Autók és motorok süvítettek el mellettem, jeges szelük szőrömet, rémisztő hangjuk idegeimet borzolták. Ijesztően nagyra nőtt emberek lábai között menekültem, futottam, ahogy rövid lábaim csak bírták. Borzasztóan féltem. Egy autó alatt kerestem menedéket, a hideg betonra lapulva. Hatalmas füleim az autó alvázához értek. Ettől méginkább megijedtem, ugatni kezdtem. Ekkor fedeztek fel az emberek. Az emberi lábak mellett az autó alá kukucskáló emberi arcokat vettem észre. Kezek nyúlkáltak  felém, hangok hívogattak. Pánikhangulatomban mást nem tudtam, csak morogni. Próbáltam fenyegetőnek látszani, de az arcok csak mosolyogtak. Menekülni nem tudtam, sarokba szorítottak. Aztán egy hatalmas, erős férfikéz kapta el egyik hátsó lábam és egy határozott mozdulattal kirántott az addig biztonságosnak hitt menedékem, az autó alól. Kabátjába bugyolált és gyors léptekkel egy közeli épületbe szaladt velem, ami egy állatkórház  volt. A férfi hamarosan eltűnt, helyette finom, női kezek simogattak, kedvesen becézgetve. Aztán oltást kaptam, féregtelenítettek és bolhátlanítottak. Kellemetlen volt, nem mondom, de utána kaptam enni és inni, ezért aztán hamarosan megnyugodtam. Már nem morogtam, nem akartam ijesztgetni senkit sem. Sőt! Kedvességüket kedvességgel viszonoztam. Meg is tetszettem egy kedves lánynak, aki hazavitt magával. Először a Nózi nevet kaptam Tőle, de hatalmas füleim miatt később átkeresztelt Radarra. Végre gazdám van! Van saját etető és itató tálam, saját játékaim. Minden áldott nap sétálunk  és rengeteget játszunk. Egy ágyban alszunk és imádjuk egymást. Naponta nézegeti mancsaimat: „vajon mekkorára fogsz nőni?" Simogat, dédelget, beszél hozzám. Hangja selymes, lágy. Már nem hiányzik Anyu, sem a testvéreim. Jó vele. Az sem zavar, hogy új házba akar költözni. Nekem ott van az otthonom, ahol Ő van. Amíg ő a dobozokat pakolja az autóba, addig én elmegyek friss híreket szaglászni. Fától fáig haladok, néha Gazdám felé pillantva, meg van-e még. Az út pont olyan forgalmas, mint aznap  volt, mikor az autó alatt rámtaláltak. De most nem félek, hisz Gazdám van, szerető és gondoskodó. Tovább szaglászok hát. Egy autó kerekén hatalmas dog csípős szagát fedezem fel, kissé odébb, a járda közepén egy öreg szuka járt nem olyan rég. Tőlem jobbra egy üres flakon, orrommal megbököm, kongó hanggal ferdén gurul odébb. Boldog vagyok. Egyszercsak Gazdám hangját hallom. Engem hív: „Radar! Merre vagy?" Örömmel futok felé, egy vakkantás: „itt vagyok!" Végre észrevesz. „Radar, neeeee!" sikítja. Füleim felcsapva megtorpanok a padkán, Ő az út túlsó oldalán áll. Rámosolygok: „most akkor hívtál, vagy sem?" És már lendülök is, körül sem nézve, hisz nevemet hallottam, már nem is látok mást, csak Őt, a Gazdámat, aki hívott. Nem veszem észre a jobbról közeledő autót. Nagyon gyorsan jön, esélyem sincs átérni a túloldalra. Nem lassít, észre sem vesz. Szélvédőjén megcsillan a fény, színes szikrát szórva szét, mintha Szivárvány lenne. Vagy tán egy Szivárvány Híd? Szívem megdobban, gyomrom elszorul, aztán egy hatalmas csattanás és vége. Mindennek vége. A jeges fém oldalamhoz ér, testem átveszi az autó lendületét és tovább repít. Csukott szemhéjam mögött lepereg életem, rövidke film az egész, csupán pár kocka. Az első képeken Anyám meleg méhéből a sötét, hideg utcára születek. Duzzadt emlőit szívom, belőle édes, meleg tej csurog. Majd testvéreimmel játszok, aztán az utcát látom magam előtt, ahol elvesztettük egymást. A következő képeken magamat látom, ahogy egy autó alatt vacogok, majd az állatklinika nyüzsgését. Gazdám mosolygó arcát, ahogy először mondja ki nevem. Később látom, ahogy labdát dob nekem, ahogy futás közben elkap, a magasba lendít, és nevetve magához ölel. Végül ragyogó fényt látok. Fájdalom hasít belém, de hamar el is múlik. Mire földet érek, testemben már nincs élet, lelkem a Szivárvány Hídon áll. Látom, ahogy Gazdám élettelen, kifacsart testem felé rohan, eszével talán már tudja, hogy nem segíthet rajtam, de még remél. Mellém ér, arcát könnyek áztatják, szíve majd’ megszakad. Hangja elcsuklik: „Radar, ó Radar!" Most már hangosan zokog. Az én lelkem is sír. Szerettem őt. Rövid életem során sok szeretetet kaptam tőle, sajnálom, hogy nem tudom viszonozni. Ennyit adott csak a sors. Csupán három hónapot. Bárcsak felnőhettem, megöregedhettem volna mellette! Bárcsak több örömöt adhattam volna neki. Bárcsak… Már sosem tudja meg, mekkorára nőttem volna. „Sajnálom Gazdám! Te láttad a veszélyt, ösztönösen kerestél engem, és én… én is ösztönösem cselekedtem! Hívtál, hát mentem! Történhetett volna másképp, de nem így lett. Nem hibáztatlak, de most már nem tehetünk semmit! Csupán elsiratjuk egymást… Köszönök mindent, amit értem tettél és amit tőled kaptam! Köszönöm!" Elindulok a Szivárvány Hídon felfelé. Fel, a magasba, az ismeretlenbe. Nem félek már és nem fáj semmi. De a lelkem sajog, mert tudom, hogy hiányozni fogok, és nekem is hiányozni fog Gazdám. A lány, aki megmentett. És akit most a Földön kell hagynom. Egyedül, a gondolataival. (Sharon) (Forrás: Ritakinyo)

2007.11.11. 15:59

Ő Morzsi, az egyik kutyusom. Róla van ez a jó képem: Laura vagyok, a Pacipark szerkje!

2007.06.30. 17:04

Domcsy emlékére Domcsy 2006. március 10-én született. Kedves kiskutya volt, a gazdája nagyon szerette. Azt írta a honlapjára, hogy minden porcikáját külön szereti. 2007. június 24-én olvastuk a hírt, hogy Domcsy meghalt. Nem tudjuk mikor, nem tudjuk miért. Azon a napon eltűnt az oldalunkról Domcsy bannere. Egy kis piros x került a helyére. Domcsy rövid kis életében négy kiskutyának adott életet. Domcsy gazdája meg akarja tartani Domcsy egyik kiskutyáját, és Domcsy-nak akarja hívni.  Mi pedig úgy gondoltuk, hogy megemlékezünk Domcsy-ról, ide másoljuk képét, oldalának bannerét, és ajándékait, amit nem sokkal halála előtt hozott a vendégkönyvünbe.   Nem tudjuk, hogy Domcsy honlapja megmarad-e. De mi kint hagyjuk a linkjét, és bannerét, hogy aki erre jár, ne feledje: Domcsy közöttünk volt.   Domcsy, mi biztosan, hogy emlékezni fogunk Rád!

2007.05.19. 08:41

Wini! Wini egy drága megértő kis édes csuklyás patkány volt, aki mindig az én hangulatomhoz igazodott. Ha szomorú voltam, ő felvidított. Bár nem tudom, hogy csinálta, talán valami "varázserő"? Nem tudom. Csak azt tudom, ő volt a legértékesebb, legaranyosabb, megértő társ. Nagyon sok trükkött tudott, hallgatott ara, hogy "gyere ide", csak akkor jött ki a ketrecéből, ha én ott voltam. Élt: 2006.IV.12-től 2007.V.5-ig A szerdai nap szép napnak indult. Odamentem Wini ketrecéhez, hogy megetessem és megnézzem jól van-e (mert este már betegnek tűnt). Úgy tűnt, csak aludt, de amikor benyúltam a ketrecébe, láttam nem reagál. Akkor döbbentem rá, hogy Wini már nincs köztünk. Mindenkit megrázott a hír, de legfőképp engem. Aznap nem is mentem iskolába. Pár óra múlva elkészítettem a sírját és eltemettük. Wini története: Apuval elmentünk a Camponába és vettünk egy csuklyás patkányt. Az eladónő megkérdezte, hogy: -Kígyónak, vagy háziállatnak? (erre gondolhatják, hogy egyértelmű választ adtam.) Wini 2 testvérével lakott együtt. Mikor benyúltam a ketrecükbe, csak ő jött oda. A többiek féltek. Egy kis hosszúkás dobozban hoztam el, és annyira könnyű volt, hogy amikor tartottam, azt hittem, kiesett a dobozból. Benéztem, de szerencsére nem esett ki. Aput megkértem, hogy fogja meg, mert nekem wc-re kellett mennem. Aztán beültünk a kocsiba és én kitettem a lábamra, magokkal etettem. Le akart mászni a térdemről, körülnézni, de nem engedtem, mert féltem,hogy eltűnik. Hazaértünk. Betettem a ketrecébe és végig mellette voltam. Este elaludtam, ezalatt  kiszökött a rácsok között. Másnap néztem, hogy hol van. Nagyon sokáig kerestük, aztán elhúztam az ágyat, és ott volt. Egy kis papírcsillag alatt találtam meg, ott remegett. Nagyi vett neki egy kisebb ketrecet. Mikor nagyobb lett, persze nem fért bele ebbe a ketrecbe, ezért kapott egy nagyobbat. Aztán azt is kinőtte, és kapott egy még nagyobbat. Mindig kivettem a ketrecéből és mászkálhatott a házban, rajtam. Egy napon elfelejtettem visszazárni a ketrec ajtaját és kiszökött. Több napig nem volt meg, de mindig raktam ki neki inni és enni. Következő nap megfogtuk a szekrény mögött. Onnan tudtam, hogy ott van, mert anya hallotta, hogy ott csörög, zörög.Visszatettem a ketrecébe. Következő nap kiengedtem és rájöttem, hogy bármilyen meglepő, nem csak a lovak tudnak ügetni, hanem a patkányok is. Most nemrég kiengedtem és megtalálta a kutyakaját.  Nagyon okos volt, mert csak akkor jött ki a ketrecéből, ha én ott voltam, tudta a "gyere ide!" parancsot, és nem harapott, kedves volt. Kedvenc helyei: a ketrece mögötti szekrény (mögötte, mellette). A tv alatti szekrény alatt is szeretett lenni (mindig ott ette a kutyakaját). AZ ÉN PATKÁNYOM VOLT A LEGOKOSABB. Mindig rágcsálta a ketrecét, úgy kérte, hogy kijöhessen! Nagyon hiányzol! Szerető gazdád:Dalma WINI!   Wininek:

2007.02.10. 07:43

2007.02.07. 18:52

ANGEL    Drága Angel... Elhagytál minket, hogy mások angyala lehess... Kívánom, hogy bárhol is vagy most, angyal módjára játsz, ugrálj, nevess... Örökké szívemben fogsz élni! Rita

2007.02.04. 07:56

VUKI Élt 16 évet, meghalt: 2006. február 27-én Drága Vuki, köszönjük, hogy velünk voltál, és vigyáztál Ginire. Reméljük, hogy szerettél velünk lenni, és most is figyeled az életünket. Mi mindig emlékezni fogunk Rád. Éva és Gini

2007.01.06. 14:51

PAMACS     Soha nem fogjuk elfeledni a mi kis Pamacsunkat, aki 13 évig volt a szemünk fénye.   Sajnos nekünk kellett dönteni a kis életéről és talán megbocsájtja nekünk azt, amit tettünk. Akkor már másodszor bénult le a hátsó fele, de másodjára hiába kapta az injekciót, gyógyszert, már nem tudta a napi dolgait sem elvégezni. Ő is a férjemet imádta a legjobban, de még neki sem tudott lábra állni. És ami a legszörnyűbb az egészben, annyira félt az orvostól és talán érezte, hogy mi fog történni, ott lábraállt egy pillanatig és aztán visszacsuklott.                                                             Már nem lenne közöttünk, mert azóta eltelt 7 év, de a mai napig nincs olyan nap, hogy ne emlegessük. Akkor csak sírtunk-sírtunk, a férjem kérdezte, hozzunk egy kutyát?   Azt mondtam, több kutya ide be nem teszi a lábát, de aztán eltelt két hét és olyan üres volt a lakás, tudod, bárki hazaért, az volt az első mondata, hogy hol van ez a kislány? És most nem mondhattuk senkinek sem:-(((   Végül azt mondtam, most aztán rögtön hozzunk egy kutyát. Így lett nekünk Kyra, aki most a szemünk fénye. De sosem fogjuk elfelejteni Pamacsot.        Judit

2007.01.05. 17:13

BALTAZÁR 1993. június 26-án született és 2006. március 20-án halt meg. Még megszületésem előtt vásárolták szüleim.  A törzskönyvi neve: Kéri's Black Marko volt.   Együtt nőttem fel vele. Amikor beteg voltam, nem mozdult az ágyam mellől, sokat játszottunk, ha szomorú voltam felvidított. Ahogy én növekedtem, Ő úgy öregedett. 10 évesen cukorbeteg lett. 11 évesen gerincsérve miatt lebénult a két hátsó lába, a gondos ápolásnak és az orvosi segítségnek köszönhetően újra lábra állt, de lehet, hogy egyszerűen a szeretetünk segített rajta. 2006 március 20-án rosszul lett, az orvos azt modta, felment a vérnyomása, én még ki is nevettem a vizsgálat után. Kapott sok injekciót, ezért otthon elaludt a kosarában. Később anyukám szólt, hogy furcsán lélegzik, odamentünk, simogattuk, ránk nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, így mondott nekünk örökre búcsút. A kezeim között halt meg. Nem telik úgy el egy nap sem azóta, hogy ne beszélnénk róla. Kedvenc játéka a focilabdája volt, és imádott enni. Barátom nyugodj békében!!

2006.12.25. 15:19

Tücsök azért lett a mi kiskutyánk, mert megismertem Ábelt. Ábel ugyanabban az évben ment el, mint Sutyi és Tücsök. Akkor még nem tudtuk, hogy azon az őszön már ők sem lesznek többé. Májusban, amikor hírét vettük Ábel halálának, Tücsök az alábbi levelet írta Ábel gazdájának. Álljon itt ez a levél Ábel emlékére. ÁBEL Elhunyt 2004 tavaszán. "Kedves Éva!   Talán emlékszel rám, én vagyok a Tücsök. Ábel barátja. Bár csak egyszer találkoztunk.   Most hallottam, mi történt. Daisy soha nem olvassa az SMS-eket (igaz, nem is nagyon szokott kapni). Anyukája vette észre, most hétfőn (május 3-án), hogy van valami írva a telefonba, és döbbenten olvasta fel nekünk. Daisy csak ül, és szomorkodik. Engem is megrázott a hír, mert annyira előzmény nélküli volt. Nem tudtam, hogy valami baj van. És már készültem a nyárra, hogy megint találkozunk.   Mellékelten küldöm a tavalyi képeket. Ábel ezeken látszik a legjobban. (Persze én is elég csinos vagyok rajtuk.) Van egy olyan kép is, ahol szaladunk a hatalmas zöldben. De az kell nekem. Azután meg van egy csomó olyan, amin csak egy halomban vagyunk (tudod, amikor körbe-körbe mentünk és egymást szagolgattuk). Azokon nem nagyon látszik, hogy ki kicsoda, csak Sutyi azonosítható, mert ő fekete.   Persze Nektek biztos rengeteg fényképetek van Ábelről. De én is szeretnék adni valamit Neked az emlékeimből.   Tudod, én nagyon sokat köszönhetek Ábelnek. Meséltem is neki, amikor itt volt. Ha ő nincs, én sem vagyok itt. És ki tudja, kihez kerültem volna. Pedig a kiskutyák nagyon akarnak jó gazdához kerülni. Amikor szülőhelyünkön nyílik az ajtó, mindenki kiváncsi és izgatott, hogy ki érkezik, kit visz el. Daisy Ábel miatt jött el értem. (Az persze, már rajtam múlott, hogy engem válasszon!) És ezt soha nem felejtem el.   A mi életünk - emberi mércével mérve - rövid. De a mi szemünkben az örökkévalóság. Éppen ezért nem mindegy, hogyan töltjük el. Azt Te is tudod, milyen sok kutyának rossz a sora. Nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, sok mindent nem tudunk megoldani az ember nélkül, ráadásul - néha méltatlanul - nagyon szeretjük az embert. (Na, azért nem mindet.)   Ábel szeretett Titeket. Jól érezte magát Veletek. Azt mondta, hogy jó emberek vagytok. (Ezt én is éreztem, jó szagod van!) És hidd el, mindig Veled marad. Tudom. Daisy-vel is lejött Kakucsra mindegyik barátja: Zsuzsi, Csucsu (a két puli), és Rózsi cica, meg a cica-Tücsök. Sokszor, szinte látom őket. De a szeretetüket, és azt a szeretetet, amit Erzsitől és Daisy-től kaptak, mindig érzem.   Most egy nagyon fontos dolgot akarok mondani. Feltétlenül vegyél magadhoz egy kis bichont. Daisy azt szokta mondani (jó hallani, legalább olyan jó, mint azt, hogy „Jaj, de gyönyörű vagy … nagyon szeretlek”), hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Tudom, hogy Nektek van másik kutyátok. De hidd el, nagyon fontos, hogy még más életét is bearanyozd. Egy olyan kutyusét, akit kicsi kora óta Te nevelsz. Hogy eggyel több kutya sorsa forduljon biztos jóra. Te és Szabolcs, ezt még sokunknak biztosítani tudjátok. Mert Ti jó emberek vagytok.   Szerettem Ábelt. Nem úgy, ahogy Ti, nem az én kutyám volt. Nekem csak kutya-barátom. Jót beszélgettünk egyszer. És jó volt együtt futni a fűben. Nem felejtem el soha. De szeretném, ha nyáron újra eljönnétek, és bemutatnátok egy kis rokont. Én meg megmutatnám neki a kertemet. Olyan szép. És elmesélném, milyen volt, amikor Ábellel futottunk itt. Lehet, hogy hajlandó lenne velünk futni. Mert Ábel velünk lesz.    Ha bánt a levelem, kérlek, dobd el. De remélem, hogy nem így van, mert hidd el, távol áll tőlem, hogy szomorítsalak. Nem is tudom soha, mit kell csinálni, ha valakit gyász ér. Azért írok. Mert az olvasást bármikor abba lehet hagyni. Én viszont mégis elmondtam, amit gondolok.   Kedves Éva, és Szabolcs! Kedves Ábel!   Ez a Daisy szörnyű. Én már megírtam a levelet, ő pedig még mindig csak ül, és a képeket nézegetni. Megyek, szólok neki. Valakinek a postára is el kellene menni. Mindent nem csinálhatok én!   B u d a p e s t, 2004. május 4.                                                                                                                                                          Sok szeretettel és barátsággal:                                                                                                  Tücsök"

2006.11.24. 13:05

KUKSIKÁNK  havanese kislányunk! Marjádvölgyi Koko,   élt 1994.07.24-2005.12.29. Sosem felejtünk el, első kutyánk, csillagunk, szerelmünk! Örökké hiányozni fogsz... Legviccesebb bohóc, legkedvesebb szőrmók, legjobb barát, doboz nélküli nyugtató, a mindenünk voltál, és bár azóta megjött Pimpa, nincs nap, hogy rólad ne beszélnénk. De ezt úgyis tudod :-)

2006.11.20. 10:18

JEDY,   a kis vadászgörény .   Én Murray vagyok, a havanese, és 5 és fél évet éltem együtt Jadyvel, a vadászgörénnyel. Igaz, egy szobaajtó vagy egy hatalmas rácsos ketrec mindig közöttünk állt. Együtt nem lehettünk, együtt nem játszhattunk, mivel családomhoz akkor kerültem, mikor már Jady majd 2 éves volt. És ez már késő ahhoz, hogy a göri megszokjon egy idegen kutyát. Közös életünk napról-napra külön választva telt, míg el nem jött egy pénteki nap…     2006. november 10. péntek   Nagyon szomorú vagyok. Este 7 óra után pár perccel Jady vadászgörény eltávozott.   Tudod, mindig is azt kívántam - főleg mikor göriáldást szimulált -, hogy bárcsak tűnne el örökre az életemből. Bár csak tűnne el, akár a föld alá, csak ne kelljen mamámon osztozkodnom vele.   És most elment. Szó nélkül váratlanul távozott és itt hagyott egyedül.   Tessék, ezt akartam? A szívem legmélyén dehogyis, hiszen szerettem nagyon is a kis büdöst.   És most alig… alig tudom felfogni mi történt… többé már nem fogom látni. Többé már nem fogom szaglászni vasrácson keresztül… Többé már nem fogom hallani makogását – kirekesztve, hallgatózva a szobaajtó mögül -, mikor boldogan játszottak kettesben anyával… Többé már nem fogom csodálni pattogó ugrálását mamám biztonságos meleg karjából…   Könnyes szemmel csak nézem rácsos börtönét… …Várom, hogy kíváncsian kikukucskáljon a kis faházból, és az ajtóhoz rohanjon üdvözölni… …Várom, hogy kis faháza ablakán nagyot nyújtózkodva kiásítson… …Tálkájában a púpozott étel és a friss víz is őt várja… … De nem mozdul semmi, csend van. Halálos csend.   Szomorú vagyok. Anyuhoz bújok. Érzem ő is nagyon bánatos. - Ne búslakodj Murray, Jady most már jó helyen van és boldog. – szólalt meg mamám halk, kissé elcsukló hangon. Buksimat óvatosan simogatni kezdte, majd folytatta: - Jady most újjá fog születni, új életet kezd… - Reinkarnáció, erről már hallottam. – ugattam közbe. - Nem, Murray. Reinkarnáció halál után van és Jady nem halt meg. Nagyon is jól van. Elköltözött egy görény farmra. Amíg te a hálószobába feküdtél, addig az a lány, akit olyan nagy lelkesedéssel fogadtál az előbb, magával vitte. - De miért? – kérdeztem bánatosan. - Tudod kicsim, néha el kell engedni, akit nagyon szeretünk. El kell engedni akkor is, ha tudjuk, hogy nagyon fog fájni, nagyon fog hiányozni. Nem szabad önző módon csakis magunkra gondolni és a szerint cselekedni mindössze, hogy nekünk hogy jó. Jady most hét vadászgörény mellé került, egy nagy szobába, hol szabadon járkálhat, játszhat a többi pajtásával, és sokkal-sokkal boldogabb és szabadabb lehet, mint nálunk. Ezért ne légy bánatos. Gondolj arra, bárhogyan is veszítsük el szerettünket, a szívünkben akkor is tovább él velünk. És a szívünkből senki és semmi sem szakíthatja el többé már tőlünk.                                                     (Emlék fotók és folytatás: http://www.hotdoggie.de/blog18.html )

2006.10.06. 19:09

RAMI      és gazdája:  ZSUZSA   Ezeket a sorokat még Zsuzsa írta: Biztosan tudjátok nekem volt Rami kutyim, a kis drága dobim, és 1-2 hónapja el kellett altatni, nem azért mert beteg volt, hiszen mindent megtettünk érte, de a végén már nagyon szenvedett szegénykém. Örökbe fogadtunk egy menhelyi kutyit, hogy adjunk még egy esélyt egy másik kis életnek. Zsuzsa Rami képei:              http://gallery.site.hu/u/rami/Rami/Ramszesz/Ramszesz/?g2_page=1                Közel fél év múlva nagyon szomorú, hihetlen dolog történt. A Topicban, ahol Zsuzsa írogatott olvastam, hogy ő is elment. Ide teszem a sorokat, amikkel beszélgetőtársai, barátai búcsúztak tőle.

2006.09.23. 13:47

SUTYI                   Sutyikám egy gyönyörű fekete kispuli volt.     Okos volt és ragaszkodó. Mindenben megbízható. Rá lehetett számítani, biztos volt, hogy segíteni fog, vagy vigyázni rám.  Ő vezette be azt a szokást, hogy minden reggel, felkelés után kb. fél órát mellette kellett ülni a földön, beszélgetni vele, simogatni, nézni, ahogy rágicsál valamit, közben közösen figyelni, ahogy Anyu készülődik a munka- vagy vasárnapra. Visszagondolva az együtt töltött évekre, nagyon igaza volt. Egészen más volt az ember hangulata egy olyan napon, ami szeretettel s barátsággal kezdődött.     Barátságunk nagyon mély volt, ismertük egymás érzéseit, gondolatát, szavak nélkül is értettük egymást.       Biztos vagyok benne, hogy egyszer az összes kutyámmal együtt lehetek megint, és akkor Sutyival is újra együtt kezdjük a napokat. Üldögélve, nézelődve és figyelve, hogy a többiek mi mindent csinálnak az újabb nap alatt.                                                                                                  Sutyi55

[19-1]